Megvan a jelenet a Mátrixból, amikor Morpheus választásra biztatja Neot? Piros tabletta vagy kék? Kilépsz a Mátrixból vagy visszadugod a fejed a kényelmes önáltatásba? Realitás vagy látszat? 

Na, valami ilyesféle választás elé állított engem Varnyú Böbe. Tiltakoztam a felkínált realitás ellen, mondván az nem realitás, legfennebb a realitásnak egy sarkított, kicsavart változata. Most is látom a tekintetét, ahogy rám nézett, teljesen higgadtan feltett egy rövid, egyszerű kérdést és várta, hogy megválaszoljam azt. A válasz rendszerint, ha kiszenvedtem magamból, levetve az önáltatás hímes köntösét, megrázó volt és rendszerint a rideg valóságot tükrözte, amivel nem akartam szembesülni. S mi a legszebb benne? Hogy mindezt a saját számból kellett hallanom. 

Ha kevésbé urbánus hasonlatot alkalmaznék, mondhatnám azt is, hogy Böbe az én lelki paszulykaróm. Kicsit olyan ez, mint a „sót az ételben”. Szorgalmasan tanulom (pontosítok: igyekszem tanulni) hogy fel/ visszaépítsem önmagamat, hogy újra szeressem magamat, de néha (sokszor) kudarcot vallok. Ilyenkor megy az SOS-üzenet Böbének, hogy „tudunk beszélni?” És ő mindig tud. Őszintén nem tudom, hogy csinálja. Mindig tud és mindig – rendszerint egy egyszerű kérdéssel vagy rövid megjegyzéssel – helyre is tesz. 

Már látom a tendenciát, egyre erősödik a száram, de a tudat, hogy ott van, erőt adó. 

Nem mellékesen említem, hogy észrevétlenül szereztem egy barátot is. Mit kívánhat az ember ennél többet?